Maga Britney minden k orábbinál kevesebb szerepet vállalt a lemezen, engedelmesen elénekli a szövegeket, amelyek a világ legnagyobb szexragadozójaként állítják be, aztán elviszi a gyerekeket fagyizni. A közönséget azonban abszolút nem fogja érdekelni, hogy minden korábbinál nagyobb a szakadék a valódi Britney és a menedzsment által kifelé sugallt kép között, hiszen valamennyien ilyennek szeretnénk látni őt, a valóság sokkal kiábrándítóbb lenne. Más kérdés, hogy a Blackoutnak igenis jót tett az a tudat, hogy Britney valóban Paris Hiltonnal bulizott, miközben azok a dalok születtek, ráadásul ott merészebb volt a zenei világ is. A Femme Fatale-on is vannak persze slágerek, ami nem csoda, hiszen Max Martin, Dr Luke, Will.i.am vagy a Bloodshy & Avant duó vélhetően még Kósáné Kovács Magdának is összehozna minimum egy Top 10-es számot, Britneyvel pedig határ a csillagos ég. Mindazonáltal  a Femme Fatale-on kevés az igazán szerethető szám: az első kislemezdal, "dubstepes" hatásokat is tartalmazó Hold It Against Me műanyag harsánysága nem tudja elfedni, hogy nincs benne igazán erő, Britney felismerhetetlenre effektezett hangja pedig nem teszi rokonszenvesebbé. Sőt, ez az erőltetetten fiatalos hangzás, meg az unásig nyűtt auto-tune kicsit fárasztó is lesz az album végére.

Az mondjuk mindenképpen a Femme Fatale javára válik, hogy nem erőlteti a lassú számokat, hanem végig zakatol a pörgős, mutáns elektropop, egészen a folkos hangmintával megbolondított zárószámig, a Criminalig. Igazából nincs is, ami nagyon kilógna bármilyen irányban is, a svéd Bloodshy & Avant-féle, szétdarabolt, ilyen szinten már "kísérletinek" számító How I Roll az egyedüli, amit nem adnék ki kislemezen. Viszont ha már itt tartunk, az I Wanna Go vagy a Gasoline is sokkal dallamosabb, slágeresebb refrénnel van feldobva, mint az innét slágernek szánt darabok. Igazából a túláradó szexualitásuk ellenére is ártalmatlan darabok ezek, a lemezt a Circushoz képest még előrelépésnek is nevezhetjük.

_bézsé_