A tetovált lány Filmkritika
Végre- valahára megérkezett! Az elmúlt évek európai mozi sikeréből Hollywood sem maradhatott ki, így a svéd Millienum-trilógiát ők is leforgatták. A gyeplőt rögtön David Fincher rendező kezébe adták, akinek rendesen fel kellett kötnie a gatyáját. Nem csak azért mert mindenki valami különlegeset vár tőle, a Harcosok Klubja, a Hetedik, vagy például a 2010-es zseniális Közösségi Háló után, hanem, mert a regény svéd filmfeldolgozása igen egyedi volt, és mindenkiben mély nyomokat hagyott.
Dehát Fincher mester képtelen meghazudtolni magát, és most valami egyedit hozott ki az alapanyagból. A címszereplő Lisbeth karakterére az előbb említett Közösségi Háló első jelenetében feltünő Roony Mara-t kérte fel. Mara pedig frenetikusan hozza a megtört, biszexuális, huszonegynéhány éves tetovált hacker lányt, aki az újságíró Mikael Blomkvist-hez (Daniel Craig) csapódik, hogy egy régi családi titkot feltárjának. A film gyenge pontja maga Craig, aki felejthető teljesítményt nyújt.
Fincher és operatőre, Jeff Cronenweth rettentő jól elkapták Vagner magánszigetének rideg hidegségét, és a megvetendő gyilkos, náci és férvertőző családfát.
Összeségében Fincher Tetovált lánya tisztességes, és egyedi munka lett, de mégsem hagy bennünk akkora nyomot, mint a 2009-es eredeti.
További premierek a héten:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2012.01.25. 19:40:09
Először is leszögezem, erről a filmről nőknek nem szabad recenzeálni, nem is engedném, másodszor megkérdezném azokat, akik valami európai gőgből leírták Magyar Hírlaptól Magyar Narancsig, hogy a Fincher-féle közelében sincs a „katartikus” eredetinek, hogy ugyan már, miért? Azért, mert a svédben kráterarcú tévészínészeket és Berényi Claudiákat kell nézni, akik mintha krétát nyeltek volna az IKEA katalógusban, míg a hollywoodiban sztárokat (pl. Daniel Craig), és míg Niels Arden Oplev Fincher stílusában akart forgatni egy sorozatgyilkos filmet, azt nettó hozta séróból David Fincher, jelenetről jelenetre, csak ötször akkora büdzséből, jobb üldözésekkel és még pluszban belelocsolt egy kis expresszív szépiát a gyilkos napra visszaemlékezésnél? Végül azt is megkérdezném, egyébként hol van a katarzis, de igaz, ezt egy nő írta.
Szeretjük, amikor a szépen fényképezett havasi tájak sötét perverziókat kontrasztálnak. Ezeket az északi elfojtásokat, hóba burkolózást, bergmani pszichoanalízisdrámákat. Mikor a fiú egyszerre apa, testvér és nagybácsi, a gleccsersima skandináv dizájn alatt pedig robbanásig feszül a családi titok, ott, ahol mindenki decens, foszforgazdag fehér húst eszik (vagy vegetáriánus), övék a világ legbiztonságosabb autója. De a szoknya alatt fasza van a gyöngysoros konzervatív nagyasszonynak, mert három nemzedéke egymás közt házasodnak, meg titkon buziorgiákon vesz részt a hatvan éve kormányzó szocdempárt elnöke.
És aztán kibukik minden, mert előkerül egy fotó, amin nagyapa, Günter Grass és Eder mester együtt pacsizik a Waffen-SS-ben, vállpántban és alsónadrágban. Tökéletes alap.
Ellenben a "jegyeztemmel" kommunikáló tetovált hackerlány dühítően idegesítő karakter, nagyjából, mint az összes zolg együttes keveréke az Űrgammákból, beleérve Csillát és Jocót. Felőlem lehet saját maga démona, de amikor képernyőn flegmázott, torzult el az arcom. Igaz, tényleg erős, amikor análisan meghackeli a svéd Csuja Imre, és Fincher még belenyomott egy olcsó kemikáliás diszkóleszbit, de nem mondhatni, hogy összeomlik a film rendszere, ha kihúzzuk belőle.
Egyedül a végén van dramaturgiai jelentősége, amikor golfütővel üti szét a nagy Hímnősemlegest játszó sajtmajszoló garbós gyilkos száját, akibe ehelyett simán belezuhanhatott volna Nils Holgersson egy vadlibával, hogy meglepő legyen, mert a svédcsavaros kriminek gyárilag elég banális a vége.
Ám ha kitépjük belőle a hackerlányt és a feminista kiáltványt, tagadhatatlan, hogy a nyomozós, biblikus, rituális gyilkossági, retrospektív szál nagyon erős. Fincher vágja az atmoszférát, noha úgy tűnik, a Hetedik michelangelói igénnyel megkomponált sorozatgyilkosságaival, melyekhez képest egy vért hányó Lakatos Márk délutáni Walt Disney, már kiélte magát, így elhagyta azokat. Impresszív képeket ezúttal nem mutat seggből kimetszett hájdarabokról, kitekert fejű prostituáltakról, ehelyett a piercing és a sérülés balról jobbra került a tetovált lány és az újságíró szemhéján, szóval nem mondhatni, hogy Fincher merészet csavart volna, csak azt képről képre újraforgatta Niels Arden Oplev moziját, jobban, akciódúsabban.
Ő lenne a moralizáló David Fincher, a Hetedik, a Játszma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője. Elég kiábrándító, hogy a fenti várostrilógiát, a kilencvenes évek legerősebb sorozatát, szinte szentháromságát alkotó Fincher, az ezredforduló csúcsrendezője, most már annyi bátorságot sem vesz, hogy a svéd történetet legalább az Egyesült Államokba adaptálja, keleti parti protestáns közegbe.
A filmben még a legnagyobb bevállalás, hogy az intróban Trent Reznor remixelni merészelte a Led Zeppelin Immigrant Songját. Melynek jamesbondos kisfilmjében a korábban minden díjat besöprő videókliprendező oktat.
Gyönyörű kivitelezésű, pazar krimi. Lélektelen, de technikailag perfekt. Akár a film gyilkosa.
