Warner

Az LP tagjai odafigyelnek a rajongóikra, hiszen imáik meghallgattattak: nem kellett négy évet várni egy újabb nagylemezre. Az ötödik stúdióalbum, a Living Things alig két évvel az A Thousand Suns után már a boltok polcain.

De említhetnénk az LPU lemezeket is, amiken végre nem csak koncertfelvételek, hanem demo anyagok is hallhatók; vagy az LPTV epizódokat, amik ismét színesek lettek. Ami viszont a legfontosabb, hogy újra egy erős albumot tettek le az asztalra.

Ez köszönhető annak, hogy nem görcsöltek sokat a stúdióban, inkább az ATS turnén írták a dalokat, impresszióból. Ennek eredményeképp rövid, ám annál jobb számok kerültek a Living Thingsre.

Mindenhol azt nyilatkozták, hogy ezzel a lemezzel visszatérnek a Hybrid Theoryhoz, ez azonban nem a hangzást vagy a dalstruktúrát jelentette, hanem azt az elvet, ami létrehozta a zenekart. Hat különböző ember, hat különböző zenei ízlés, és ezeknek az ízléseknek az egyedi vegyítése.

Tehát az elv, ami alapján készült a LT az  a Hybrid Theory-é és a Meteoráé, a hangzás pedig a Minutes To Midnight és az A Thousand Suns elegye. Ezek a komponensek pedig egy lendületes, erős és elektronikus alapokon nyugvó pop-rock lemezt produkáltak, amin ismét az emberi kapcsolatok kerültek előtérbe a politikai tartalom helyett, és amin ismét nehéz kiválasztani a legjobb dalt.

Rögtön kezdésnek itt a Lost In The Echo, ami egy ős-LP szám elektronikával feltuningolt változata is lehetne, vagy az In My Remains, ami pedig tökéletesen vezeti fel az első single-t,  a New Divide-s Burn It Downt. A Lies Greed Misery és a Victimized hibátlan koncertszámok, kár, hogy utóbbi hossza nem éri el a két percet sem. Ezek mellett, között sok elektro-popos-rappes-csilingelős dal kapott még helyet a lemezen, amik közt vannak kiemelkedőek (Castle Of Glass, Skin To Bone) és szimplán "csak" jók (I'll Be Gone, Roads Untraveled). Valójában két gyengébben sikerült dal van csak az Living Thingsen: az Until It Breaks, ami olyan, mintha két-három különböző számból rakták volna össze mind a zenét, mind a szöveget, s így nem áll össze egy egésszé. Illetve a Tinfoil, ami egy instrumentális átvezető, de nem ér fel sem a Cure For The Itch-hez, sem a Session-höz. S, mint azt már megszokhattunk egy patetikus lemezzárást kapunk a kaloforniai hatosfogattól, ezúttal a Powerless képében.

Összességében véve, ha a Linkin Park hangzását kellene demonstrálnom, akkor a Living Thingsel tenném, mert nem csak a sítlusok keveréke, hanem az összes eddigi LP-anyag vegyítése megjelenik ebben a 37 percben. És ez jó. Nagyon jó.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.