(EMI)

Billy Corgan, és mindig változó alakulata, a Smashing Pumkins a 2009-es, enyhén unalmas Teargarden by Kaleidyscope EP után egy kicsit összeszedte magát, és egy egész jó albumot hozott össze.

Bár rögtön le kell, hogy szögezzük: az Oceanianak a legnagyobb gondja a legnagyobb előnye, és ez nem más, mint maga Corgan. Ugyanis nem egy nagy szám énekes, viszont remek zeneszerző. Mindamellett pedig egy egoista, megalomániás önző állat is. Példának okáért itt a The Celestials, ami úgy kezd, mintha Corgan egy tengerparti tábortűznél dalolászna a nyárról, majd szépen kibontja a dalt, és a jellegzetes torzított gitáros szakaszban már más képet kap a negédes dallam. Szerencsére dinamika is bőven van a lemezen, mert már a kezdő Quasar is nagy lendületet vesz, bár a fojtott gitárhangzás nem zúz, hanem feszültséget teremt. És persze a szokásos elhúzott, nyújtott dalt is megkapjuk a címadó képében. 

Viszont  minden róla szól ezen az albumon: az ő éneksávja felhangosítva, és csak az ő gitárjátéka hallatszik a lemezen. Mind a dobok, mind pedig minden más hanszer olyannyira a háttérbe lett szorítva, hogy az már a hangzás rovására megy. 

Ez a zenekar már jó ideje teljes egészében Corganről szól. Úgy tűnik ezt teljesen el kell fogadnunk, és akkor szerethető az Oceania.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.