Maga Britney minden k orábbinál kevesebb szerepet vállalt a lemezen, engedelmesen elénekli a szövegeket, amelyek a világ legnagyobb szexragadozójaként állítják be, aztán elviszi a gyerekeket fagyizni. A közönséget azonban abszolút nem fogja érdekelni, hogy minden korábbinál nagyobb a szakadék a valódi Britney és a menedzsment által kifelé sugallt kép között, hiszen valamennyien ilyennek szeretnénk látni őt, a valóság sokkal kiábrándítóbb lenne. Más kérdés, hogy a Blackoutnak igenis jót tett az a tudat, hogy Britney valóban Paris Hiltonnal bulizott, miközben azok a dalok születtek, ráadásul ott merészebb volt a zenei világ is. A Femme Fatale-on is vannak persze slágerek, ami nem csoda, hiszen Max Martin, Dr Luke, Will.i.am vagy a Bloodshy & Avant duó vélhetően még Kósáné Kovács Magdának is összehozna minimum egy Top 10-es számot, Britneyvel pedig határ a csillagos ég. Mindazonáltal  a Femme Fatale-on kevés az igazán szerethető szám: az első kislemezdal, "dubstepes" hatásokat is tartalmazó Hold It Against Me műanyag harsánysága nem tudja elfedni, hogy nincs benne igazán erő, Britney felismerhetetlenre effektezett hangja pedig nem teszi rokonszenvesebbé. Sőt, ez az erőltetetten fiatalos hangzás, meg az unásig nyűtt auto-tune kicsit fárasztó is lesz az album végére.

Az mondjuk mindenképpen a Femme Fatale javára válik, hogy nem erőlteti a lassú számokat, hanem végig zakatol a pörgős, mutáns elektropop, egészen a folkos hangmintával megbolondított zárószámig, a Criminalig. Igazából nincs is, ami nagyon kilógna bármilyen irányban is, a svéd Bloodshy & Avant-féle, szétdarabolt, ilyen szinten már "kísérletinek" számító How I Roll az egyedüli, amit nem adnék ki kislemezen. Viszont ha már itt tartunk, az I Wanna Go vagy a Gasoline is sokkal dallamosabb, slágeresebb refrénnel van feldobva, mint az innét slágernek szánt darabok. Igazából a túláradó szexualitásuk ellenére is ártalmatlan darabok ezek, a lemezt a Circushoz képest még előrelépésnek is nevezhetjük.

_bézsé_

 

George Nolfi mankóként használta Philip K. Dick novelláját, A helyreigazító csoportot legújabb mozijához. A novellából csak az alapötletet emelte át, tehát aki egy újabb Szárnyas Fejvadászt vár a filmtől, az csalódni fog. Nolfi Sorsügynöksége valójában egy romantikus szerelmi történet, némi sci-fi mázzal, thriller-elemekkel meghintve.
A történet középpontjában egy ifjú és reményteljes politikus, David Norris áll, aki gyorsan lépked fölfelé a népszerűség létráján. A film eleje tulajdonképpen olyan, mintha egy választási reklámot néznénk. Pillanatok alatt egy amerikai választási kampány közepén találjuk magunkat, ahol az egyetlen biztos pont maga Norris, nélküle nézőként elvesznénk. Azonban Norris is esendő ember, így egy nem várt esemény miatt szenátori karrierje elbukni látszik. A politikusi karrier feladásának gondolatával játszadozik, amikor a véletlen útjába sodorja Elise-t. Szinte forr köztük a levegő, s a lány lelkesítő szavai hatására meggondolja magát – leveti a politikai őszintétlenség maszkját, s elköszönő beszédében a már megszokott frázisok puffogtatása helyett egyszerűen csak önmagát adja. S a siker nem marad el.
Másnap a véletlen ismét összehozza a lánnyal, azonban ez a nem várt találkozás különös események sorát indítja el, amelynek révén Norris betekintést nyer a valóság függönye mögé. Amit ott lel, halálra rémíti és alapjaiban rendíti meg hitét a világ rendjében. Súlyos döntés előtt áll: választania kell a legmagasabb szintre vezető politikai karrier és a szerelem között. Ám döntése kihatással lehet egyrészt Elise életére, másrészt az egész nemzet jövőjére.

David Norris karakterét Matt Damon játssza, fölöttébb hihetően. Norris jelleme meglehetősen összetett: jó politikushoz méltóan, karrierista típusú ember, de eközben megvan benne a hétköznapisága, a lázadás szelleme lengi körül. Damon felkészülése során politikusokkal beszélgetett el, hogy karaktere, amellett, hogy élettel tölti meg, szakmailag is hiteles legyen.
Elise táncosnő, és mivel a filmben több táncjelenet is helyet kapott, Nolfiék először egy táncosnővel szerették volna eljátszatni a szerepet. Végül Emily Blunt színésznő mellett döntöttek mégis. Blunt Elise-ként vagány, jó humorú, laza lány benyomását kelti, miközben belül sebezhető és érzékeny. Blunt hosszan készült a szerepre, hónapokig tanult táncolni. Remek párost alkot Damonnal, karaktereik között tényleg érezni lehet, ahogy a szikrák pattognak. Ezt tovább mélyítik a jól megírt, természetesnek tűnő dialógusaik.
A film operatőrének John Tollt kérték föl, akiA Szencedélyek Viharában és a Rettenthetetlen című filmekért már hazavihette az Oscar szobrocskát, emellett több nagy sikerű filmben (Az őrület határán, Vanília égbolt, Az utolsó szamuráj, stb.) állt a kamera másik oldalán. Most is remek munkát végzett, különösen Bill Carraro producerrel karöltve, aki a vizuális effektusokért felelt a filmben. A Sorsügynökség nem tobzódik a számítógépes effektben, sőt, külön koncepció volt, hogy a minimális CGI minél észrevétlenebbül olvadjon be a film sodrába. Így, aki beül rá, ne várjon állkoppantó látványt, mert nem ezzel kíván dominálni a film.
A film szerelmi szála remekül működik. Ezt elsősorban a jól megírt párbeszédeknek és az elsőrendű színészi munkának köszönhetjük. A film zenéje megadja az alaphangulatot, Egy makulátlan elme örök ragyogásához hasonlóan: egyfajta melankolikus érzés, miközben Damon által megformált Norris az elszalasztott lehetőség fölött mereng – hányszor érezhetjük mi is ezt mindennapjainkban, egyfajta beletörődő rezignáltsággal.

A film sci-fi vonulata meglehetősen döcögősre sikeredett. Az a minimális vizuális effekt, ami van, remekül működött: ezt a film végi nagy ajtónyitós-menekülős jelenetben élvezhetjük ki a legjobban. Azonban a történet lezárása olyan kurta-furcsa és semmilyen lett, hogy a néző meglopva érzi magát tőle. Igen, meglopva, mert elmarad a katarzis, és az emberben végül ennyi marad meg a film kapcsán. És ez igazságtalan, mert a történet háromnegyede működik, sőt, jól működik. Kár érte!
Összességében tehát egy romantikus szerelmi történetet kapunk, nem a csöpögős, hanem az érdekesebb fajtából, ami a sci-fi pókháló vékonyságú szálával van átszőve. Kellemes szórakozást nyújt, de a világot nem váltja meg. S ugyan Philip K. Dick regényei, novellái tényleg a sci-fi élvonalába tartoznak, de jó lenne, ha más sci-fi írók könyvei is feltűnnének Hollywood „műértő szakijainak” ötletgyári polcain.

Forrás: filmtrailer.hu

_bézsé_

 

 

 

Avril Lavigne romantikus lélek. Ezt szem elõtt kell tartani, amikor az õ lemezeit hallgatjuk. Ettõl még nem lesz jó, csak ez egy fontos dolog. Az utóbbi tíz évben õ csinálta a legdrágább, rózsaszín, rágógumi punkot a világon.  A legutóbbi mozzanata, a What The Hell sem volt más: Avril a fõszerepben, miközben a barátja elhagyja õt. Pont. Azaz, hogy mégsem, mert némi komorság, érettség, mintha megjelent volna benne. Mintha. És pont ilyen a Goodbye Lullaby is: mintha szomorú lenne (Wish You Were Here, milyen eredeti...), néhol romantikus (Goodbye,  Everybody Hurts), de még mindig nem tudjuk komolyan venni. Talán majd néhány év múlva.