"Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás."
Paulo Coelho

2006-ban Paulo Coelho spirituális válságba került: úgy érezte egyedül van, és lelki fejlődése megakadt. Ha követi Mesterének tanácsát - menjen egy olyan helyre, "ahová a szíve vágyik" -, talán rátalál a megoldásra és az előre vezető útra.
Több országban megfordult, végül Oroszországban találta magát. Úgy döntött, a hatalmas, 9288 kilométeres távolságot vonaton teszi meg. Három ember kísérte útján: egy Tao mester, orosz kiadója és egy különleges török nő, Hilal... Útja az első állomástól kezdve spirituális kutatássá válik.
A vonaton Coelho és Hilal hamarosan felfedezik, hogy sorsuk egyszer régen, egy másik időben és térben már összefonódott. "Hilal zöld szemébe tekintve" rátalál az "alef"-nek nevezett pontra, amelyben tér és idő egyesül. A vonaton Coelho ismét önmagára talált.
Legújabb regényében a világszerte elismert szerző újra felfedezi az életet oly gyönyörűvé tevő csodákat és kincseket. Egy időn kívüli helyre követi a tökéletes szerelmet, és végigjárja a lélek útját.

Paulo Coelho napjaink egyik legkedveltebb írója. Könyvei több mint 160 országban 72 nyelven jelentek meg, és 130 millió példányban keltek el. 2002 óta a Brazil Irodalmi Akadémia tagja. Számos rangos nemzetközi elismerésben részesült: a Világgazdasági Fórum Kristály-díjával és a Francia Nemzeti Becsületrend Lovagi címével is kitüntették. 2007 óta az Egyesült Nemzetek békenagykövete. A legtöbb nyelvre lefordított könyv szerzőjeként bekerült a Guinness-világrekorderek közé.

_bézsé_

Dr. Martin Harrist (Liam Neeson) autóbaleset éri Berlinben. Mire a kórházi ágyban magához tér, megváltozik körülötte a világ. A felesége (January Jones) nem ismeri fel, egy másik férfi van mellette, aki azt állítja, hogy ő dr. Harris (Aidan Quinn). A hatóságok nem hisznek a lábadozó férfinak, magyarázkodni nincs ideje, mert

titokzatos bérgyilkosok kezdenek vadászni rá. Az életét kell mentenie, és természetesen a személyazonosságát is próbálja visszaszerezni. Talál egy szövetségest (Diane Kruger), aki gyanússá válik, mivel látszólag semmi oka rá, hogy segítsen rajta, de nincs sok választása. Gondolkodás nélkül veti bele magát a nyomozásba, amit maga sem ért, közben saját épelméjűségét, és már önmagát is megkérdőjelezi. Váratlan események sorozatában sodródik, de közben egyre közelebb kerül az igazsághoz... 
A rendező Jaume Collet-Serra, aki egészen otthon van a thrillerekben, hiszen Az árva, és a Viasztestek után ez a következő ijesztgetős filmje. Ezt is ebben a műfajban képzelte el, igyekezett is megtartani az összes rá jellemző vonást, miközben azért tempósra gyúrta a történetet, és inkább lett belőle akció dráma. Ettől függetlenül az Ismeretlen Férfi még egy élvezhető darab, maga nemében.

_bézsé_

Nicki Minaj:Girls Fall Dominos 

Sons & Daughters: Silver Spells

Sons & Daughters - Silver Spell by DominoRecordCo

BoB: No Future

Bonnie ‘Prince’ Billy: All The Trees Of The Field Will Clap Their Hands (Sufjan Stevens cover)

Destroyer: Kaputt

Ma már nehéz újdonságokról beszámolni egy új Foo Fighters-kiadvány kapcsán. Az örök fanboy Grohl híres arról, hogy előszeretettel zenél gyermek- és kamaszkori idoljaival, meg is volt már neki majd' mindenki, Tom G. Warriortól egészen Paul McCartneyig, erre a lemezre pedig Bob Mould (Hüsker Dü, Sugar) skalpja jutott, aki énekel és gitározik az egészen fülbemászó, a klasszikus Joe Jackson/Raconteurs-riffre épülő Dear Rosemaryn. Aztán: a producer Butch Vig (most először), az I Should Have Known című maszkulin power-balladában pedig a neves politikus/publicista Krist Novoselic működik közre basszusgitáron és harmonikán, és ők így, Dave Grohllal együtt pedig már majdnem a Nirvana, ami azért legalábbis bizsergető, még úgy is, hogy maga a dal sajnos nem különösebben jó. Talán a régi barátok feltűnése, teszi, de az új lemezt a kritika egyöntetűen az ún. gyökerekhez való visszatalálásként üdvözölte. Pedig a Foo Fighters nem talál vissza semmihez, csak konzekvensen tör előre a jórészt maga taposta úton, amin tényleg nincs semmi szégyellnivaló. Precíz, koncentrált, férfias rockzene ez még mindig, masszív megszólalással, lesből támadó, nagy refrénekkel a mindig hatásos halk-hangos dinamikai váltásokkal, egyenletes színvonalon, kevés kiugró pillanattal. A szélsőségek hiánya pedig ebben műfajban inkább jó, mint rossz; a Foo Fighters világában a punkos powerpop nem tinédzseres és harmincon felül is bőven élvezhető, a metál sem valami istenkáromló halálhörgés, hanem lendületes háttérzene egy szolid esti kocsikázáshoz, a power-balladát meg még talán az is végig tudja hallgatni, aki általában idegrohamot kap az ilyesmitől, összességében pedig az egész még pont annyira jellegzetesen amerikai, hogy a végeredmény az európai fülnek is bőven befogadható legyen.

_bézsé_