A PoPKuLT.hu nem is annyira titkos favoritja, Chuck Palahniuk legújabb novellás kötete végre nálunk is olvasható, köszönhetően a Carthapillus Kiadónak. A határsértésben mindig élen járó Palahniuk összetéveszthetetlen stílusú novellái egészen különböző léthelyzeteket és problémaköröket tárgyalva érintik az író kedvelt témáit. A "Kísértettek" gyomorforgató szatírája, ez a stilizált nyelven előadott beszámoló a színházban rekedtek televíziós valóságshow-kat idéző kálváriájáról egyrészt írói erőfitogtatás, az olvasói ingerküszöb feszegetése, másrészt élcelődés a szerző saját hivatásán és a játszi könnyedséggel alakítható igazságverziók örök szkepszist kiprovokáló világán.

forrás: bookline.hu

 Blue: I Can

Franz Ferdinand: Covers

Chase & Status feat. Delilah: Time

Marianne Faithful: No Reason

Beady Eye: Millionaire

Smith Westerns: Weekend

 Úgy tűnik, a hc punkos és rapes gyökerek annyira széles játékteret biztosítanak ennek a három, ötvenhez közeledő, fiatalokat megszégyenítő figurának, hogy ezen belül még mindig képesek, ha nem is formabontó, de izgalmas, és iszonyú menő dolgokat csinálni úgy, hogy – elmondásuk szerint – nem is igazán hallgatnak új zenéket.  MCA-ék a hecc-ködösítés mellett azt is elmondták az új lemezről, hogy a hangszereket és samplereket egyensúlyba próbálják hozni. Ezt az ígéretet már tisztességesen be is váltották, és míg a hangszeres maszatolás a Mix-Upon unalomba fulladt, itt - sokszor a legapróbb részletekig - tök rendben vannak a dolgok: vagányak az alapok, jól pörögnek a szövegek, szellemesen vannak bedobálva az effektek, stb. – egyszóval, sodor az egész. A lemez az egyszerre agresszív és a Daft Punk torzított szintijeit idéző, már-már táncolható Make Some Noise-zal indul, és ehhez hasonló dal a szintén slágeres, robothangokkal játszó Ok is. Aztán jók a dubos témák is; a Nonstop Disco Powerpack öntörvényű, komótos basszustémái, vagy főleg az album egyik slágere, a Santigold által énekelt, fúvósokat is bejátszó Don't Play The Game I Can't Win is jót tesz a Hot Sauce... egészének. Az alaphangot természetesen az egyenesebb hiphopos dalok adják, sokszor amúgy remek részmegoldásokkal, de itt van a korábbról már ismert, sodró punk-rap, a Les Majores Come Again is, hogy teljes legyen a kép. Simán lehetne B+ a lemez, ha csak ezek a teljes értékű dalok lennének rajt, de hosszú távon nem kifizetődő, hogy a második felére nagyon csapongóvá válik a műsor: van három félperces dalfoszlány, van egy instrumentális dal, (a félkésznek tűnő Tadlock's Glassest nem is tudom, hogy tervezhették még anno lemezindítónak) aztán az idétlen Funky Donkey is simán elhagyható lenne egy nagyobb igényű lemezről. Másrészt viszont tök jó ez a suhancos, szertelen összevisszaság, ami, ha mást nem is, de annyit mindenesetre bizonyít, hogy öregedés nélkül is fel lehet nőni. 

_bezse_