Senki sem tudja, honnan, de egy nap gyönyörű nő érkezik Southportba, a tengerparti kisvárosba. A zárkózott fiatalasszony számára ez a hely többet jelent holmi átmeneti állomásnál. Katie-nek ez a városka valódi menedék. Szörnyű emlékek űzték idáig, és túlélése érdekében csak remélni tudja, ittléte titok marad. Legalább az előtt a bizonyos férfi előtt. Egyetlen módon lehet biztonságban: ha senkivel sem barátkozik, és főként senkit sem enged közel magához…
Ám az önkéntes száműzetésbe vonult nő erre képtelen, és szép lassan megnyílik két ember felé: az egyik a mindig váratlanul, szinte a semmiből előbukkanó szomszédasszonya, Jo, akivel szoros barátságba kerül, a másik pedig Alex, a gyermekeit egyedül nevelő özvegyember. Ahogy Katie érzelmei a férfi iránt elmélyülnek, a múltját elsötétítő árnyak egyre közelebbről fenyegetik e törékeny boldogságot…

Nicholas Sparks (Az utolsó dal, Tűzlovag) a legelemibb emberi érzelmeket helyezi előtérbe, ám ezúttal üzenete mindennél egyértelműbb: az élet viharaiban a szerelem az egyetlen valódi menedék.

forrás: bookline.hu

Emelték a tétet a készítők ezzel a folytatással, ami ahhoz vezetett, hogy a kungfu-filmek szellemében jóval nagyobb mennyiségben láthatunk akciójeleneteket az első részhez képest. A szépen kidolgozott harci képek magával ragadják a nézőt, próbálva elterelni a figyelmet a poénok hiányáról. Ehhez jön még, hogy a számítógép-grafikát hagyományos vonalvezetésű rajzok szabdalják, sőt néha még a kínai árnyjátékokat idéző ábrázolásokkal is találkozunk. Egy amerikai animációs kasszasikertől ez pedig egy bátor húzás volt, de a technikák ötvözése azonban biztosan el fogja bűvölni a közönséget.

Mindezt egy egyszerűsített történetvezetéssel lehetett megoldani, amit egyáltalán nem érzünk bajnak, főleg a kisebbek, a gyerekek nem fogják érezni annak. Nem utolsó sorban azért, mert ez végül is egy mese. Ugyan elveszett az a bája, hogy – kis akarással – bárkiből lehet valaki, de megadja annak a lehetőségét, hogy legbelül mégiscsak különlegesek vagyunk, a suttyomban nassoló medveformánk mégiscsak egy egyedi, nagy dolgokra hivatott hőst rejt.

Azt kell, hogy mondjuk, soha rosszabb folytatást, a minőségi újrázáshoz – az eredeti változatban – nem véletlenül adta a nevét és a hangját olyan sok híresség, mint Jack Black, Angelina Jolie, Lucy Liu, Jackie Chan, David Cross, Jean-Claude Van Damme, Gary Oldman, Seth Rogen és Dustin Hoffman. A magunk részéről mi is pandapártiak vagyunk.

Gwilym Gold: Flesh Freeze

Com Truise: Cathode Girls

Ronika: Forget Yourself

Beirut: Santa Fe

Julian Casablancas: Rave On

PJ Harvey: Lonely Avenue

New Order: Hellbent

Hellbent - New Order by oldwaver

A Friendly Fires jó tanuló. Ez hallatszott már az első lemeznél is, ahol a DFA közeli zenekarok, főleg az LCD Soundsystem és a Rapture által lerakott alapokat nagyon ügyesen használta az együttes és tudtak annyi egyéni ízt és más stílusok elemeit hozzákeverni, hogy a kritikusok se bántsák őket, sőt. A "jó tanuló" jelző megfelelő rájuk most is, azonban kevésbé hízelgő. A Pala esetében ez arra vonatkozik, hogy kitapasztalták azt, hogy a zenéjüknek melyek azok a motívumai, amelyek a szélesebb közönségrétegeknek is tetszenek, és ha az alapelemek hasonlóak is a korábban hallottakhoz, az arányok e célnak megfelelő eltolódása egy egészen más összképet mutat. A kockázatkerülés és a slágerkényszer oda csúcsosodik ki, hogy majdnem az összes dal ugyanarra a bombasztikus-visszhangos refrén-típusra van kihegyezve, amelynek ráadásul a dallamtartománya is elég szűkös. Van, amikor a recept tökéletesen működik (főleg a lemez első felében), mint például a Hawaiian Air, illetve a Blue Cassette esetében. Ugyan most nem a kamaszos hisztizés, sokkal inkább a szegényes eszköztár és főleg a kiszámíthatóság a probléma, amely miatt túlzottan homogénné és ezáltal nehezen visszaidézhetővé válnak a dalok. Az egész lemezt átható "túlproducereltség" nyilvánul meg abban, hogy alig van már olyan lecsupaszított, nyersebb rész, amikor esetleg csak a ritmusszekció szólna, ugyanígy hirtelen váltásokból és a stíluskavalkádból is visszavettek. Ehelyett mindent szintiköpenybe burkoltak, melyet folyamatos negédes csilingelés kísér. Akadnak ugyanakkor érdekes pillanatok: a Show Me Lights például egészen Justin Timberlake-et idézi, a Hurtingben pedig egy Washed Out-szerű alapra énekelt popos soul az, mely jelzi, hogy az eredmény akár lehetett volna egy, a saját karrierjük szempontjából előremutató mű, olyan, amely nem csak hangzásban veri az elődjét.

_bézsé_