Felméri Péter: A három ufó Könyvajánló

2011.06.30. 10:11 bodizsolt

Az emberek többségének fogalma sincs, hogy ufók egyáltalán léteznek. Egy kis részük talán sejti, amit pár kiválasztott biztosan tud: a földönkívüliek köztünk élnek. Sőt nem csak élnek, hanem jönnek-mennek, bevásárolnak, fogat mosnak, sajtot majszolnak, vakaróznak. És csodákat építenek: piramisokat, stonehenge-eket, felhőkarcolókat, Kossuth Lajos-szobrokat. Ez a regény három ilyen ufó története...

(A regényben megjelenő szereplők kitalált személyek, valóságos személyekkel való mindennemű hasonlóságuk pusztán a véletlen műve. Amúgy olyan város se létezik, hogy Budapest, azt is én találtam ki.)

forrás: bookline.hu


Transformers 3 Filmkritika

2011.06.30. 10:06 bodizsolt

 

A filmtrilógiák egy részét jellemzi, hogy a nagyot dobó első rész után kiüresedik és ellaposodik a folytatás, a másodikat még viszi tovább a lendület, a harmadikra viszont már csak az értetlenség marad a kezdeti rajongóban, miszerint miért kellett ez. Akadnak ellenben olyanok, amik másodjára találnak igazán a medrükbe – és harmadízben felejthetőt produkálnak –, és előfordult olyan változat is, ahol a középső mélypont után a végére igazán tetszetős eredmény sikeredik. Ilyen a Transformers 3.
Michael Bay rendező képregény- és rajzfilmszérián alapuló Transformers-folyamának nyitófilmje 2007-ben sikerrel startolt – ha éppenséggel átütőnek nem nevezhetjük azt. A szimpátiában jelentős szerepet játszott az alapanyag iránti elfogultság (kölyökként ki ne vágyott volna alakváltó robotbabákra), feldolgozása az elfogadható adaptációk számát gyarapította. Két évvel később a Transformers: A bukottak bosszúja kusza történeteivel és túltolakodó látványvilágával azonban próbára tette a nézők türelmét. Ennek utána bár tagadhatatlanul várakozás övezte a mostani lezáró opust, de ebben a várakozásban volt egy jó nagy adag visszafogottság – hogy finoman fogalmazzunk. A közönség ódzkodott attól, hogy esetlegesen újfent előnyomakodik Bay nagyméretű egója, amire például szolgál a két korábbi rész jó nőjének, Megan Foxnak a lecserélése – elismerjük, nem szép dolog a kenyéradó direktor "lehitlerezése" –, de általában véve majd' mindegyik stábtag úgy nyilatkozott a forgatásokról, hogy a rendező nehéz eset. Mármint hogy nem egyszerű dolog vele együtt dolgozni.
Bárhogy is, a Transformers 3. magára talált, s nem csupán a gyenge második felvonást tudta túlszárnyalni, hanem az első résznél is ütősebbre sikeredett. Természetesen ezúttal úgyszintén a képek dominálnak – Bay látványorientált alkotó –, ám a vizuális orgiát egységbe tudta hozni a történettel.

Minden ilyen történet akkor igazán hathatós, ha mutatkozik benne kellő feketeség. Ennek szó szerinti prezentálásában hangsúlyos szerepet kap a Hold sötét oldalán lapuló titok (a film eredeti címe, Transformers: Dark of the Moon, a Pink Floyd 1973-as legendás koncept-albumára hajaz). Ugyanis az Apollo 11 űrnaszád élettelen planétán landoló legénysége – még 1969-ben – belebotlik az Autobotok ősi hajójába, a Bárkába, amiről a kormány egészen a mostani időkig mélyeket hallgat. Holott a roncs rejti azt a technológiát, ami megmenthetné a robbanó motoros praktikusságokká töpörödni képes jó gépek faját és bolygóját a kíméletlen Álcákkal vívott küzdelemben. Érthető, hogy az Autobot-fővezér, Optimus Prime (eredeti hangja: Peter Cullen) neheztel a felelőtlen emberekre, miszerint miközben barátságos viszonyt alakítottak ki a földiekkel, csak csúnyán elpazarolták az időt. Különösképpen most kellene az archaikus és hathatós technika segítsége, amikor Megatron (eredeti hangja: Hugo Weaving) és az Álcák a végső Föld-radírozásra sorakoznak. Mert ennek híján a magánéleti változásoktól terhelt Sam Witwicky (Shia LaBeouf) – új munkahely, új nő (Carly – Rosie Huntington-Whiteley) – és a jóságos alakváltók képtelenek a győzelemre.

A két és félórás játékidő szükségesnek mutatkozott arra, hogy Ehren Kruger forgatókönyvíró és Bay a (homéroszi) eposzi gyökerű "haragvó hős" motivációját és figuráját kidolgozza – többet mutasson a "jó és rossz robotok" mesei küzdelméről –, és hogy természetesen gondoskodjon arról, ami a szem ingere. Hiszen a Transformers-trilógia zárófejezete elsősorban mégis csak látvány-mozi. A film végórájában bemutatott csata-szcénák lenyűgözőek, amerikai metropoliszban (ezúttal Chicagóban) talán még sosem dúlt ilyen szemkápráztató CGI-harc.
Mondhatjuk, mindezt el is vártuk a harmadik Transformers-filmtől – és örülünk neki, hogy várakozásainkat illetően nem kellett csalatkoznunk –, ám az még szimpatikusabb, hogy a cselekmény és a figurák nem olyan elnagyoltak, mint korábban. Persze LaBeouftól ne számítsunk revelációértékű alakításra – arra nem is nagyon képes, de hozza (mint ahogy szokta) a feladatához felnövő átlagos szomszédsrácot –, viszont a modellből lett színésznő, Huntington-Whiteley egyértelműen kellemes meglepetés. A való életben Jason Statham barátnőjeként ismert vonzó hölgy nyilván még messze áll a mély drámai szerepektől – ez az első filmje, Bay egy Victoria's Secret-reklám rendezésekor figyelt fel rá. Nemcsak a teste sugároz, hanem a belsője, még nem tudjuk, mire viszi, de tény, hogy van benne valami.
A színészi jelenlétet hivatott erősíteni olyan nagyágyúk felvillantása, mint Frances McDormand és John Malkovich – ide sorolhatjuk a főképp tévésorozatos szereplésekben rutinos Patrick Dempsey-t is –, de, hangsúlyozzuk, hogy a Transformers-mozizás egy olyan "műfaj", ami a szemen keresztül a zsigereinkre hat. Örüljünk, hogy a záró-darab ezt kellő komolysággal, sötétséggel, izgalmasan és élvezetesen teszi.

forrás: port.hu

 


Cass McCombs: Wit's End Lemezkritika

2011.06.29. 09:15 bodizsolt

32 %

Az teljesen kétségtelen, hogy a kortárs popzenében nincs őszintébb kifejezési forma az énekes-dalszerző műfajnál, viszont ebből a lemezből csak annyi derül ki, hogy Cass McCombs egy igen rokonszenves, és felettébb unalmas ember. Az első néhány perc után hamar kiderül, hogy nem nagyon vannak olyan történetei az életéből, amiket érdemes lenne elmesélnie, és  azon kívül, hogy otthonosan érzi magát a  búgó és csilingelő zongorák, csembalók és orgonák között, illetve, hogy szereti klarinétot, nem sok mindent tudunk meg róla. A hallgatót például érdekelné, hogy mire ez a fene nagy mélabú, vagy egész egyszerűen unatkozik saját magától? Ezzel szemben pedig zeneileg minden a legnagyobb rendben van: pedánsan kidolgozott, időtlenül szóló melanko-kamarapop számok  vannak egymás után sorba helyezve a korongon, és egy-egy pillanatra egy igazán nagy dalszerző képe is felsejlik. Mindezt csakis azért, hogy aztán rendületlenül folytatódjon ez a kilátástalanul hosszúnak tűnő unalomszimfónia. A Saturday Song például akár szép és megindító is lehetne, ha nem volna bizonyos pontokon érthetetlenül negédes, a Memory's Stain keringőjéből egy kasztanyetta-kiállást követően kibontakozó, klarinétra és harmonikára hangszerelt, lassú, hosszú és hipnotikus lezárás a lemez talán legjobbja, a Hermit’s Cave búvalbélelt balladájában váratlanul felbukkanó csattogó pergőhangok pedig egészen meglepőek.  
A Wit's End tehát tisztességesen össze lett rakva, nem is kellemetlen, bántó vagy ízléstelen, hanem csak nem marad utána semmi. 
_ bézsé _

 

 


Dalok a 27. Hétre

2011.06.28. 09:10 bodizsolt

White Lies:  Holy Ghost (Fiction)


Foo Fighters: Walk

Crystal Stilts: Shake The Shackles

Hard-Fi: Good For Nothing

The Wombats: Techno Fan

Spector: Never Fade Away


süti beállítások módosítása