Hát a CGi-on bizony többet is dolgozhattak volna, mert elég darabos a majmok mozgása, igaz nem annyira, hogy ettől ne legyen élvezhető a film. Nem titok, a Lázadás egy előzményfilm, amely azt próbálja meg elővezetni, hogy az 1969-es klasszikus főszereplői Dodge, Landon, Taylor és Stewart a jövőben, hogyan találhatták magukat egy olyan világban, amelyet a Majmok uralnak. ( A regényt ismerőknek kissé képzavart okozhat, hogy az nem a Földön, hanem egy Földhöz hasonló bolygón játszódik.) Tehát mi vezetett ahhoz, hogy a majmok intelligensebbek lettek az embereknél? Will Rodman (James Franco) és az ő széruma, melynek neve AZ112. Ettől a szérumtól lesz Ceaser, a majom hiperokos, és fedezi fel magában a vezetőt. Ez pedig odáig vezet, hogy ad a szerből majom társainak, és hatalomra törnek a város felett...

Tehát a Majmok Bolygója: Lázadás egyáltalán nem nevezhető unalmas filmnek, elég korrekt történetvezetése van, emellett nagyon jó képekkel ápol. Nincs benne semmi plusz, ami miatt az egekig lehetne magasztalni, de nincs is eltúlozva, mint azt előzetesen várni lehetett. A Majmok bolygója jó. Végig élvezhető, nem kell James Franconak elvinnie a hátán, mert megteszi ezt Ceasar, illetve a változás amit végigél. Gagyinak semmiképpen sem nevezhető, a CGI - t meg lehet szokni, a fényképezés és a vágás remek, de a score területén nem alkottak túl maradandót .

Best Coal: Our Deal

There For Tomorrow: Hunt Hunt Hunt

Incobus: Friends And Lovers

Paramore: Monster

Hősök & KRSA: Hallo

Alig több mint húszperces lemezről van szó. Az egyik kiindulási pont az elmúlt évtizedben unalomig citált, egyszerre hűvös, melankolikus és neurotikus posztpunk, amit többnyire a Joy Division nevéhez szokás kötni, ugyanakkor az Iceage drámától és pátosztól mentes megközelítése inkább a Josef K vagy a hasonló alapokra építkező indierock-zenekarok (pl. My Dad Is Dead) munkásságával rokonítja a lemezt, ami így gyakorlatilag semmiben nem emlékeztet az elmúlt évek jobb-rosszabb Joy Division-utánzóira. Aztán: a brit posztpunk mellett itt van a pár (vagy sok) évvel későbbi amerikai vonal: gondoljunk mondjuk Albini és Yow zenekarainak (Scratch Acid, Big Black, Rapeman, Jesus Lizard) mechanikusan csikorgó, zajos, barátságtalan és kevés fogódzót nyújtó gitárzajára; ez a hatás főleg néhány markánsabb riffben és instrumentális betétben érhető tetten. (Instrumentális betétben, igen: az Iceage némely dala szokatlanul összetett.) Mindeközben viszont a hozzáállás, a tempó, a játékidő, a dalok struktúrája, és egyáltalán, az egésznek az esztétikája egyértelműen punk (gyakran egészen popos punk): annak is az a fajtája, ami még éppen, hogy nem hardcore, és együttkiabálásra, ökölrázásra és fel-le ugrálásra egyaránt tökéletesen alkalmas. És persze, ha nagyon akarjuk, az Iceage köthető az ilyen-olyan-gaze skatulyába sorolt, többnyire a nyolcvanas-kilencvenes évek független rockzenéjéből kiinduló kurrens gitárzenekarokhoz is, noha a New Brigade öntörvényűbb és – még ha ez elsőre nem is hallatszik – sokkal kidolgozottabb. Arról egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket a hatásokat még soha senki nem gyúrta össze egy lemezre, de hogy ennyire aktuális és élvezetes produkció még soha nem sült ki belőle, az majdnem biztos. Elsőre talán soknak tűnhet az egyhangú reszelés, a kicsit jellegtelenül mormogó ének, a folyamatosan kapkodó-pattogó ritmusszekció (amibe gyakran a gitár is beletartozik), az egy pillanatra sem csillapodó túlpörgetettség, de cserébe mindig jár valami meglepetés: egy erős gitár-riff (White Rune), egy szokatlanul szívbemarkoló refrén (Remember), idegbajos no wave-ből kibontakozó perfekt rocksláger (Broken Bone) vagy egy gimnazista pop-punkba torkolló befejezés (Total Drench). Ha van zenekar, amely 2011-ben hitelesen, átélhetően és szórakoztatóan tudja tolmácsolni a rockzene legalapvetőbb eszközeivel a jellegzetesen tinédzseres világfájdalmat, tettrekészséget, dühöt és apátiát, akkor az az Iceage.