Cindy (Michelle Williams) és Dean (Ryan Gosling) már évek óta egy pár, de kapcsolatuk válságba kerül, és egyre inkább eltávolodnak egymástól. Míg Cindy az évek során egyre nagyobb dolgokról álmodozott és egyre több mindent ért el, addig Dean megmaradt annak az egyszerű srácnak, aki a megismerkedésükkor volt. Úgy döntenek, adnak még egy utolsó esélyt maguknak, hogy megpróbálják megmenteni a kapcsolatukat, aminek eközben megismerhetjük jó és rossz pillanatait egyaránt.
A különféle díjátadók révén már bizonyára sokan hallottatok a filmről, ha más okból nem is, a két főszereplő miatt biztosan, de mielőtt áttérnénk rájuk, érdemes megemlíteni Derek Cianfrance rendező nevét, akinek ez volt a második filmje az 1998-as Brother Tide után, és azóta rövid- és dokumentumfilmek rendezésével töltötte az idejét. Úgy látszik, valamit nagyon jól megtanult ezekből, vagy egyszerűen ösztönös őstehetség, mert le a kalappal előtte, hogy egy ilyen minőségi filmet letett az asztalra, szinte a semmiből. Elsősorban közeli és távoli kameraállásokat váltogat, és mindenképp ki kell emelni a film remek zenéjét, amely nagyon jól összhangban van a vágással és az aktuális hangulattal is.
A film végig két szálon fut, egyfelől a jelenben, ahol Cindy és Dean próbálja rendbe hozni a dolgokat, illetve a múltban, kapcsolatuk legfontosabb pillanatait kiemelve, időnként nem is kronológiai sorrendben. A Blue Valentine legnagyobb erőssége pedig pontosan magában a kapcsolatban rejlik, hiszen annyira emberi, valósághű és sebezhető, hogy mindenki könnyedén bele tudja magát élni. Megvannak az őrült fellángolások, a balhék, a kibékülések, a boldog és a fájdalmas pillanatok is, és ettől lesz az egész annyira életszerű. Illetve természetesen a két főszereplő játéka miatt, akiknek minden kis rezdülését öröm nézni, mert egyszerűen félelmetesen jók. Ryan Gosling játszi könnyedséggel hozza Dean karakterét, aki nem vágyik nagy dolgokra, egyszerűen csak boldog akar lenni azzal a nővel, akit szeret. Cindy ezzel szemben inkább karrierista alkat, aki igazán sosem szereti annyira Deant, amennyire a férfi őt, inkább csak egy támaszra van szüksége kétségbeesett helyzetében. Ahogy Dean meg is fogalmazza: a férfiak romantikusabbak, mert ők csak azt a lányt keresik, akiről úgy érzik, hogy bolondok lennének, ha nem vennék el őt feleségül, míg a nők - bár egész életükben a herceget várják a fehér lovon - végül olyan férfit választanak, akinek jó állása van. Mindazonáltal Michelle Williams alakítása is elsőrangú, és a kémia is nagyon jól működik közöttük. Most lehet igazán "sajnálni", hogy ennyi jó alakítás volt tavaly, mert mindketten díjat érdemelnének a játékukért.
“Andreáról az első perc jut eszembe. Hogyan történhetett, hogy lehúz a padka mellé, ajtót nyit a mázsás, félmázsás batyuval ázva szomorkodó fickónak. Aki ráadásul nem a korosztálya. Ha nő lennék, soha nem állnék meg hasonlónak.” Ám a piros Skoda megállt, felvette az ismeretlen stoppost, s ezzel elkezdődött egy furcsa szerelem. Vagy egy nő és egy férfi olykor megmagyarázhatatlan vonzalmának mindig megvan a maga különlegessége és rendkívülisége? A helyszínek, történések, érzések, lelkiállapotok pontos és érzékletes leírása, a mindennapi beszélt változathoz közelálló, rokonszenves nyelvezete hitelessé teszik az emberi lélek rejtelmeibe is betekintést nyújtó, napjainkról szóló érdekes regényt.
A Watch The Throne ezer sebből vérzik.
KOMMENTEK