Kevésbé színes a hangzás, több a középtempós bluesrock, nincs olyan első hallásra is ütős, táncparkett-töltő partysláger, mint legutóbb mondjuk a Cheap And Cheerful, a lemez közepére pedig csúnyán el is fárad a produkció. Noha meggyőzően indul, a lendület pedig nagyjából az album negyedéig ki is tart. A nyitó, döngő tamokra és egy párhangos riffre felhúzott, a zenekartól szokatlanul himnikus Future Starts Slow simán az egyik legjobb dolog, amit a Kills valaha csinált, a Satellite pedig fülbemászó és szokatlan kórussal lep meg, illetve azzal, hogy ez valójában reggae, csak a sistergő gitároktól nem lehet hallani. A legslágeresebb, legtáncolhatóbb és egyben az előző album világával leginkább rokonítható darabok a Heart Is A Beating Drum és a Nail In My Coffin. Hince modoros és kellemetlen, de cserébe elég rövid Lennon-idézésével (Wild Charms) kezdődik aztán egy kisebbfajta mélyrepülés, vagy legalábbis egy tanácstalan megingás, melynek során aztán Mosshart is énekel egy teljesen felesleges zongorás balladát, a zenekar pedig eljátszik néhány közepes bluesrock számot, hogy aztán Baby Says-zel és a záró Pots And Pans-szel szépítsen valamelyest. Valódi meglepetést tehát nem okoz a Blood Pressures, de egyrészt azért négy-hat tényleg nagyszerű dalért már megérte elkészíteni, másrészt pedig az legalább világosan kiderül, hogy a Kills, az elmúlt évek egyik legkarakteresebb rockzenekaraként továbbra is magabiztosan tartja a pozícióját.

_bézsé_

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.