Az eddigi lemezekhez hasonlatosan a Helplessness Blues is egy himnikus dallal indít, aminek a  szövege  előrevetíti, hogy a korábbiaktól eltérően sokkal személyesebb hangvételre számíthatunk. A generációs kérdés a lemez felütéseként, megadja az alaphangot az album címéhez hű egzisztenciális mélázáshoz, amellyel azért jóval könnyebb lesz azonosulni, mint az eddig jellemző szertelen és néhol zavaros dalszövegekkel. Saját bukolikus világképükkel megfogalmazva a Fleet Foxes a hegyekből a völgybe érkezett, ahol utolérte az ősz és a tűnődő tanácstalanság. A dallamvilágot, zenei hátteret tekintve már jóval kisebb a változás, de első hallgatásra csalódásként is érheti a hallgatót az, hogy nincs például a White Winter Hymnalhoz hasonló élmény, és csak egy-két momentum közelíti meg azt. A hangszerelés és a kórusok kidolgozottsága, részletgazdagsága megmaradt, kevésbé hivalkodó, szárazabb dalok születtek a gondterhes évek alatt, melyek az eddigieknél is konzervatívabban követik az angolszász folk/americana zenei hagyományait. A néhány új szín ellenére a paletta összességében nem változott. A kérdés csupán az, hogy tudnak-e a már említett Grizzly Bear harmadik albumához hasonlatos áttörést elérni, hiszen minden szépsége ellenére a Helplessness Blues egy nagyon „uncool” album, amely tulajdonképpen nem illeszkedik egy aktuálisan futó, sikeres trendbe sem.

_bézsé_

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.