Az album szinte végig csak a megasláger formuláját ismétli meg, lehetőleg még habkönnyűbb és vanília-ízűbb formában, teljesen indokolatlanul: az undorítóan autotune-olt vokálok, Miley Cyrus legelvetemültebb töltelékszámainak dallamvilága, a videoklipes Alligator Sky B. o. B-t idéző rapbetétje, a "hangos refrén-nyugodt átvezető" dinamika és a gagyi játékszinti-hangszínek ilyen töménységben fejfájást okoznak. Nincs mit szépíteni, az egyébként dicséretesen az előadó által végzett produceri munka a zenei részt egyenesen tönkre vágja, mely fogyatékosságaival akár külön műfajt is teremthetne, de sajnos még ez sem jön neki össze. A teljes reménytelenségtől a megbújó abszurditás és depresszió, illetve az egyetlen előremutató szám, a Hospital Flowers menti meg a lemezt. Mindezek ellenére összességében nem működik az idejétmúlt "meneküljünk egy álomvilágba" koncepció, részint az előadásmódból hiányzik az ehhez szükséges gyermeki báj és frissesség, másrészt ambíciózusságához képest nem köti le eléggé a hallgató figyelmét, ami alapfeltétel lenne, ha már el akarja repíteni ebből a kegyetlen valóságból. Így azonban a korong nem egy kellemes, vagy éppen katartikus utazás lesz, hanem egy újabb megbukott kaland a vállalható rágógumipop műfajában.

_bézsé_

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.