Hollywoodi körökben régóta tartja magát a hiedelem, mely szerint nincs bájosabb és humorosabb az élőszereplős filmek beszélő állatainál; nagyot nem lehet bukni velük, hiszen a közönség nyilván imádja őket. Mint minden biztosnak tűnő recept esetében (lásd a „kutya + gyerek = siker” formulát), itt sem szerencsés, ha nagyon kilóg a lóláb, azaz már messziről látszik: a humanizált jószágok csak az ihlethiányt palástolandó kerültek bele a történetbe. Mindez akkor különösen kínos, ha közben – elvileg – éppen ők jelentenék a fő attrakciót, azt a plusz csavart, ami kiemelni hivatott a produkciót a többi vígjáték vagy gyerekfilm közül.

 

A gondozooval, e bizarr műfaj legfrissebb mutációjával is éppen az a probléma, hogy ha kivonjuk belőle a fejhangon kiabáló, egyébiránt mellékszerepre kárhoztatott állatokat, egy ezerszer látott, ordas klisékben elmesélt szimpla romantikus történetet kapunk. A Kevin James alakította főhősnek szokás szerint az üresfejű, felszínes bombázó (Leslie Bibb) és a melegszívű, kedves és bájos kollegina (Rosario Dawson) között kell választania, miközben az állatkert lakói hódítási tippekkel látják el.

 

A film a másik baklövést ezen a ponton követi el: nem tisztázza, hogy ki a célközönség. A beszélő állatokkal leginkább a tíz év alatti gyerekeket lehet lenyűgözni, őket viszont egy negyvenes férfi párkapcsolati vívódásai aligha érdekelhetik. Adam Sandler producernek és a több Sandler-opuszt is jegyző Frank Coraci rendezőnek sikerült bebizonyítania, hogy még a legtutibb receptet is el lehet szúrni.