A másik nyilvánvaló újdonság a lemez hangulata. Persze vitán felüli, hogy a Horrors az atmoszféra-képzéshez biztosan ért. A Strange House ugye a heccelős rémmeséivel, a Primary Colours a magányos zaklatottságával teremtette meg a maga kis világát, a Skying pedig leginkább melankolikus, ábrándos és tiszta hangulatával. A nyitó Changing The Rain ugyan kicsit megtévesztően zakatolva, nyugtalanítóan indul, a vonósok behúzásával néhány másodperc után kitisztul az ég. És a lemez egészére nemcsak a Horrors számára új hangszerek beemelése a jellemző, hanem az újabb műfajoké is. És amíg a Cat's Eyeson a hatvanas évek Phil Spector-os lánycsapatainak visszautasíthatatlan dallamvilága köszön vissza, itt a dreampop, a Horrors cuccain korábban inkább csak marginális Stone Roses-os csörgés-zörgés jut fontosabb szerephez. Meg hát ami még a lényeg: a szintik. A Horrors profin, szemérem nélkül meri a Simple Minds legsikeresebb, azaz nyolcvanas évek közepi hangját a maga javára fordítani, ez a sok elem pedig szinte észrevétlenül kapaszkodik össze, végül ebbe beleszőve jön a pofátlan pop, minden teatralitásával és nagyra szabottságával, Badwan nem tolakodó, kimondottan jól kerekített, már-már szép énekével. Ettől Farisék egészen furcsán és váratlanul kiszínesednek, emberi közelségbe kerülnek, az otthonos dalok pedig gond nélkül csúsznak át egy lebegő, szemlélődő, álmodozó világba. Ennek a szerkezetnek a legjobb példája a lemezt promotáló Still Life, vagy az R.E.M-et is megidéző Dive In, míg az előző anyagokon szuper hirtelen témaváltások háttérbe szorultak, bár az Endless Blue-nál és az Oceans Burningnél a srácok ügyesen élnek ezzel a jól bejáratott eszközükkel. A régi, koszos Horrors kizárólag a Monica Gemsben mutatkozik, de, mindent átgondolva, nem is hiányzik a hangos és durva vicchorror.

_bézsé_