Nem szeretem az olyan a filmeket, amelyek úgy kezdődnek, hogy archív/dokumentum felvételeket mutogatnak a világ különböző pontjairól (mintegy az „emberiséget” prezentálva), alatta pedig egy narrátor duruzsol szentenciaszerű bölcsességeket. Nem szeretem az olyan filmeket, ahol az egész történet arra épül, hogy egy hatalmas szimbólumot nyomnak az arcunkba, és azért bízzák ránk, hogy kezdjünk vele akármit, mert maga a film sem tud mit kezdeni vele. Nem szeretem az olyan filmeket, ahol nagyszerű színészek nagyszerű teljesítménye kell ahhoz, hogy üres karakterekből legalább elviselhetőket teremtsenek. Nem szeretem az olyan filmeket, amelyek láthatóan máshonnan nyúlják le a még akár ígéretesnek is mondható alapötletüket, majd azt nem futtatják ki sehova. Nem szeretem az olyan filmeket, amelyekben nincsenek fordulatok, csak lassú leépülés. Nem szeretem az olyan filmeket, amelyek mélyek akarnak lenni, de ezt nem úgy érik el, hogy mélyek lesznek, hanem orbitális közhelyeket csomagolnak „EZ MÉLY!!!” feliratú papírba.
A Hétköznapi pár szerelmi történet: egy kutatóorvos (Eva Green) és egy séf (Ewan McGregor) kapcsolatát mutatja be egy olyan jövőben, ahol fokozatosan, járványszerűen megszűnnek az emberiség érzékei (szaglás, ízlelés, hallás stb.), káoszt okozva ezzel. És ha valaki szereti az olyan filmeket, amilyeneket én nem, annak még tetszeni is fog.

forrás: vox.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.