Az egykoron úttörőnek számító banda az 1996-os Load óta csakis olyan lemezeket adott ki, amelyek hónapokig, évekig vita tárgyát képezték és durván megosztották, átalakították a rajongótáborukat.
Lehet őket nem szeretni, viszont azt mindenki el kell, hogy ismerje, miszerint az évek alatt első osztályú marketing szakemberekké nőtték ki magukat és mindig sikerült elérniük, hogy bármi, amihez közük van, amihez a nevüket adják, az érdeklődés középpontjába kerüljön!
Ez történ a Luluval is, amit a nagy öreg Lou Reed-el hoztak tető alá, és amit a legtöbben a zenei anyag ismeret nélkül is szkeptikusan fogadtak, a The View című kedvcsináló nóta „színre lépése” óta pedig csak nőtt eme érzésük.
Aztán ahogy ez már manapság lenni szokott az október 31-ei hivatalos megjelenés előtt az album valahogy kicsúszott a netre…
Épp ezért a zenekar a honlapjára is ketette a komplett lemezt, szóval már hivatalos formában is tesztelhető a mű.
Ami egy konceptlemez, hisz Reed egy Lulu nevű prosti elképzelt életéről, érzéseiről írta a szövegeket, aki végül Hasfelmetsző Jack áldozataként végezte.
Mivel maga a történet se egy rózsaszín, szirupos, happy-enddel végződő sztori, így a zenétől se várjon senki mást!
S habár vannak rajta jó, eltalált részek, pillanatok, mégis annyira nehezen áll össze a két előadó világa, hogy szinte lehetetlen élvezni a produkciót.
Azért a Pumping Bloodban és a Cheat On Me-ben vannak tetszetős megoldásokat, jó ötleteket, de mégis olyan esetlegesnek, kiforratlannak tűnnek a nóták.
A legdisszonánsabb dal a Mistress Dread, amiben a Metallica szinte végig ugyanazt a gyors,Kill’em All-os, Damage Inc-s riffet tolja, amire Lou a maga komótos stílusában mormog.
Talán az Iced Honeyban sikerült legjobban ötvözni a két előadó stílusát. Ez egy hagyományosabb, bluesos, rockos dal, talán még a ’tallica feldolgozás lemezének (Garage Inc.) lazább nótáit idézi.
Több dalban is komoly kísérő szerepet játszik Reed „continuum fingerboard” nevű hangszere.
A Cheat On Me is azzal kezdődik, amely dallamot aztán átvesznek a gitárok is.
Egyébként ebben a szerzeményben Hetfieldék úgy játszanak, mintha ők lennének a Foo Fighters…

És még egy rossz hír a „régi Metallica” hívőknek: ezúttal sincsenek gitárszólók!
A The Viewban hallható egy Tom Morellót idéző szóló-szerűség, csak Morello ezt sokkal jobban csinálja, mint Kirk.
Viszont szinte az összes dal tele van gerjedő gitárokkal, zajokkal, úgyhogy van egy erőteljes noise rock beütése az egésznek.
A legnagyobb hibának mégsem a zenei részt érzem, hanem a mértéktartás hiányát.
Hisz a záró dalt majd 20 percesre nyújtják, pedig az utolsó 15 perben szinte nem történik semmi!

Ha visszafogták volna magukat, csinálhattak volna egy 60-65 perces lemezt, minden fölösleges sallangot levágva. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.