A Mylo Xyloto-t ugyanolyan ritmusú kampány előzte meg, mint a 2006-os Viva la Vida-t. Egyszercsak elkezdtek záporozni a Coldplay hírek, majd arról beszéltek, hogy új lemez jön, majd már meg lehetett tudni a címét és végül kidobtak egy dalt is a piacra. Aztán pedig megjelent a lemez, a legnagyobb csöndben.

Kicsit egyébként olyan, mintha a Coldplay lusta lenne dalokat írni és a régebbi számok alapjaihoz nyúlva, kicsit alakítva rajtuk, új szöveggel egyfajta slágergyárat tartana fenn, így kevesebb energiát használva újabb formák kialakítására. Ezzel egyébként nincsen baj, mert teljesen jól működik a dolog, és a saját nyúlások a legjobb tételek a korongon. Csak kérdés, hogy meddig ad ez elég szuflát Chris Martinéknak, hogy minőségi lemezeket gyártsanak.

Ettől függetlenül a Coldplay Mylo Xyloto-ja végig pozitív szuggesztióival egy olyan alkotás, amely talán egyfajta jel, hogy érdemes felemelt fejjel járni, egy olyan időszakban és világban, amikor sokkal, de sokkal nagyobb a baj, a kiközösítés és szegénység által okozott letargia, mint a mi életünkben bármikor is. A Coldplay kér, hogy szakadjunk el a gyűlölettől és legyünk elfogadóbbak és megsúgja, hogy a szerelem is egy érzés, ami ráadásul még jó is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.