Jodi Picoult: Házirend Könyvajánló

2011.04.09. 10:02 bodizsolt

Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire. Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással… Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is. A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Forrás: bookline.hu

 


Womb- Méh Filmkritika

2011.04.08. 08:40 bodizsolt

 

A Womb egy fiatal pár, Rebecca és Thomas kapcsolatáról szól, egy igazán különleges, sőt kifejezetten bizarr szerelmi történet mutat be. A fiú baleset áldozata lesz, a lány úgy dönt, hogy megszüli férje klónját. A cím egészen szorosan
 reflektál a történetre, hiszen a lány volt szerelmét a saját méhe által szeretné visszakapni, ami szép példája az önfeláldozásnak, ugyanakkor lehet önzőségnek is magyarázni, hiszen nem akarja tényleg elengedni a fiút. Ez a film egy nagyon jól fényképezett, hátborzongató dráma, egy leheletnyi sci-fivel a háttérben, aminek a középpontjában egy fantasztikus nő áll, aki úgy játssza el a szenvedő szerelmest, hogy értelmet nyerjen minden tette. És bár első hallásra ez a történet egy egészen más közegben talán jobban mutatna, éppen a környezet teszi különlegessé. 
A női főszerepet a BAFTA-díjas Eva Green játssza. A színésznő olyan filmekben tűnt fel, mint a Casino Royale, az Arséne Lupin, vagy a Mennyei királyság, de először Bertolucci Álmodozók című filmjében láthattuk. Az ő, már-már éteri, szépsége kell ahhoz, hogy a rideg környezetből kiemelkedjen. A férfi főszereplő pedig Matt Smith
, aki a szerződése aláírása után alig két hónappal hirtelen hatalmas sztár lett, megkap
ta ugyanis egy népszerű brit tévéfilmsorozat, a Doctor Who főszerepét. Lehet azt mondani, hogy a magyar rendezőnek minden összejött, még a külső körülmények is segítik ennek a különleges filmnek az útját az egyértelmű világhír felé. 
_bézsé_
Forrás: One Médiahírügynökség

Csúcshatás Filmkritika

2011.04.08. 08:32 bodizsolt

 

Az alaptézis kicsit hasonlít a Virágot Algernonnak történethez. Mi
 történik, ha egy ember egyszer csak briliáns elmévé válik. Nagyon sok minden. A sztori főhőse egy író 
(Bradley Cooper), aki alkotói válságba kerül. Ekkor érkezik egy barát, aki átad neki egy szert, amiben a határtalanság lehetősége rejlik. Ettől pedig úgy felpörög, hogy maga sem hiszi el. Minden szót fel tud idézni, amit valaha is hallott, egyetlen nap alatt meg tud tanulni egy nyelvet, és elképesztően bonyolult számításokat tud elvégezni fejben. Természetesen egészen addig, amíg szedi ezt az anyagot. El is kezdi úgy élni az életét, ahogy mindig is szerette volta, tornádóként tarolja le a Wall Street üzleti világát. 
De hirtelen jött tehetsége és sikere másoknak is feltűnik. Ezek az 
emberek (Robert DeNiro-val az élükön) pedig mindent megtennének azért, hogy rátehessék a kezüket az NZT-re. Nem is riadnak vissza semmilyen módszertől, legyen az akár egy bérgyilkos. Csakhogy Eddie, új képességeinek 
köszönhetően, mindig előttük jár. De mi lesz, ha elfogy a csodaszer?
Ami igazán nagy újítás ebben a filmben, hogy nem szuperhősökről szól, nem szupererőt kap az emberünk, csupán hihetetlen méretű intelligenciát, ami amúgy is ott szunnyadt benne. Persze a logikát itt-ott nélkülözi a történet, de ez a Hollywoodban nem újdonság. At próbálták megmutatni, hogy mit érezhet egy ember, ha az agya ilyen eszeveszett sebességgel képes dolgozni. Bámulatos. Nem lesz olyan néző, aki ne akarná a film után azonnal bevenni a furcsa ki bogyót, mert ha hihetünk a mozinak, a tudás sokkal jobb, mint a drog. Neil Burger, a rendező remek munkát végzett, és ez a film lehet az első komoly kasszasikere, amit minden bizonnyal számos újabb alkotás követ majd. Örüljünk neki, nagyon jó a stílusa.
A Csúcshatásba bele tudjuk élni magunkat, beszippant és sodor az első perctől az utolsóig, de szerencsére nem úgy, mint egy bugyuta akciófilm. Nagyon szórakoztató, de aki éppen akkor nyitott rá, annak még erősen gondolatébresztő is lesz. Aki unatkozik, az üljön be rá, nem csak azt a 105 percet fogja élvezni, de talán a következő pár napjában is leköti majd.

Forrás: One Média Hírügynökség

 


Dalok A Hétre, 14.hét

2011.04.07. 08:26 bodizsolt

 The Look: Metronomy

Trey Songz ft. Nicki Minaj: Bottoms Up

Jamie Woon: Lady Luck

T-Pain ft. Chris Brown: Best Love Song

Big Deal: Talk


Big Deal - Big Deal 'Talk'


The Kills: Blood Pressure Lemezkritika

2011.04.06. 08:45 bodizsolt

Kevésbé színes a hangzás, több a középtempós bluesrock, nincs olyan első hallásra is ütős, táncparkett-töltő partysláger, mint legutóbb mondjuk a Cheap And Cheerful, a lemez közepére pedig csúnyán el is fárad a produkció. Noha meggyőzően indul, a lendület pedig nagyjából az album negyedéig ki is tart. A nyitó, döngő tamokra és egy párhangos riffre felhúzott, a zenekartól szokatlanul himnikus Future Starts Slow simán az egyik legjobb dolog, amit a Kills valaha csinált, a Satellite pedig fülbemászó és szokatlan kórussal lep meg, illetve azzal, hogy ez valójában reggae, csak a sistergő gitároktól nem lehet hallani. A legslágeresebb, legtáncolhatóbb és egyben az előző album világával leginkább rokonítható darabok a Heart Is A Beating Drum és a Nail In My Coffin. Hince modoros és kellemetlen, de cserébe elég rövid Lennon-idézésével (Wild Charms) kezdődik aztán egy kisebbfajta mélyrepülés, vagy legalábbis egy tanácstalan megingás, melynek során aztán Mosshart is énekel egy teljesen felesleges zongorás balladát, a zenekar pedig eljátszik néhány közepes bluesrock számot, hogy aztán Baby Says-zel és a záró Pots And Pans-szel szépítsen valamelyest. Valódi meglepetést tehát nem okoz a Blood Pressures, de egyrészt azért négy-hat tényleg nagyszerű dalért már megérte elkészíteni, másrészt pedig az legalább világosan kiderül, hogy a Kills, az elmúlt évek egyik legkarakteresebb rockzenekaraként továbbra is magabiztosan tartja a pozícióját.

_bézsé_


süti beállítások módosítása