Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire. Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással… Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt?
Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is. A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?

Forrás: bookline.hu

 The Look: Metronomy

Trey Songz ft. Nicki Minaj: Bottoms Up

Jamie Woon: Lady Luck

T-Pain ft. Chris Brown: Best Love Song

Big Deal: Talk

Big Deal - Big Deal 'Talk'

Kevésbé színes a hangzás, több a középtempós bluesrock, nincs olyan első hallásra is ütős, táncparkett-töltő partysláger, mint legutóbb mondjuk a Cheap And Cheerful, a lemez közepére pedig csúnyán el is fárad a produkció. Noha meggyőzően indul, a lendület pedig nagyjából az album negyedéig ki is tart. A nyitó, döngő tamokra és egy párhangos riffre felhúzott, a zenekartól szokatlanul himnikus Future Starts Slow simán az egyik legjobb dolog, amit a Kills valaha csinált, a Satellite pedig fülbemászó és szokatlan kórussal lep meg, illetve azzal, hogy ez valójában reggae, csak a sistergő gitároktól nem lehet hallani. A legslágeresebb, legtáncolhatóbb és egyben az előző album világával leginkább rokonítható darabok a Heart Is A Beating Drum és a Nail In My Coffin. Hince modoros és kellemetlen, de cserébe elég rövid Lennon-idézésével (Wild Charms) kezdődik aztán egy kisebbfajta mélyrepülés, vagy legalábbis egy tanácstalan megingás, melynek során aztán Mosshart is énekel egy teljesen felesleges zongorás balladát, a zenekar pedig eljátszik néhány közepes bluesrock számot, hogy aztán Baby Says-zel és a záró Pots And Pans-szel szépítsen valamelyest. Valódi meglepetést tehát nem okoz a Blood Pressures, de egyrészt azért négy-hat tényleg nagyszerű dalért már megérte elkészíteni, másrészt pedig az legalább világosan kiderül, hogy a Kills, az elmúlt évek egyik legkarakteresebb rockzenekaraként továbbra is magabiztosan tartja a pozícióját.

_bézsé_