Simoda kis halászfalu Japánban, a 19. század második felében. A falu szegény lakóinak legfőbb gondja az évenként lecsapó tájfun. Most azonban a történelem vihara is rázúdul nyomorult lakóira, Itt száll partra az amerikai hadiflotta, és az ország megnyitását követeli. Konzulátus nyílik, s az élére az idős vörös óriás, Towsend Harris kerül. Az anyák féltik leányaikat a hús örömeit követelő „idegen ördögöktől”.
A túl szépnek született Okicsi meggondolatlanul a fő utcán megy haza a fürdőből, Harris megpillantja, és tűzön-vízen, vőlegényen átgázolva magának követeli. A sógun elfogatja a lányt, aki végül az erőszaknak engedve a konzul ágyasává lesz. Így Japán is előnyösebb feltételeket csikarhat ki Amerikától. A falu lakóit ez legkevésbé sem érdekli. Az ő szemükben Okicsi szajha, az idegen ágyasa.
Az érzékeny Okicsi életét derékba töri, hogy néhány évig a konzul használja, majd hazaköltözésekor mint kidobható szemetet elhajítja. Távozása után becsületesen, önállóan szeretne élni élete nagy szerelmével. Egy nőnek azonban nem bocsátanak meg egykönnyen a férfivilágban, és a múlt szorítása mindennél erősebb.
Pontos és alapos korrajz ez a regény is, akárcsak a 2010-ben megjelent Japán rózsa. Itt is nő a főhős, aki felőrlődik a viharos történelem, a merev konvenciók és saját háborgó érzelmei szorításában.
Néha egy-egy finom hasonlat futama a sorok között, mintha Okicsi pengetné bánatosan szamiszenje húrjait.
Megérzések, síron túli üzenetek, jósálmok, hiteles japán misztika, egy túlérzékeny, képzelgésre hajlamos lélek nem evilági fogódzói az olvasó lelkét is mindvégig megpengetik.

forrás: bookline.hu

Matthew Vaughn jó rendező, ezt már a Csillagporral és a Ha/Ver-rel is bizonyította, viszont neki a műfajokat kiparodizáló stílus áll jól. Az X-Men-ben ilyesmire nem volt lehetősége, ezzel pedig ki is húzták alóla a talajt. Így egy tisztességes, de semmitmondó és elnagyolt előzményfilm került ki a kezei alól.

A forgatókönyv kevés erényei tartozik, hogy  a sztorit a hidegháború kellős közepébe, a '60-as évekbe helyezték. Így egy valós kort kapunk - szemben a legtöbb képregény adapatációval-, amitől egy kicsit realisztikusabb az egész. És még az atmoszféra is rendben van, többé- kevésbé.

Na most, a történet több szálon próbál meg futni. Elöször is a II. Világháború ideje alatt a kis Eric Lesshner-t zrikáló náci orvos (Kevin Bacon) később úgy gondolja, hogy a mutánsoké a jövő, ezért a kubai atomválsággal megpróbálja kirobbantania a harmadik világégést. Mindeközben a kis Eric felnőtt (Michael Fassbender), és bosszút esküszik a gonosz doki ellen. Időközben találkozik az ifjú és pökhendi Charles Xavier-el ( James McAvoy), s összebarátkoznak. Majd megépül a később kultikussá vált Cerebro, hogy még több mutánst találjanak, és megállítsák Sebastian Shaw-t az ördögi tervében. A történetben semmi váratlan fordulat, hiszen tudjuk, hogy nem robbant ki a harmadik világháború, illetve Magneto és Xavier sem maradtak puszipajtások.

A beharangozásokkal ellentétben kisebb hangsúly került Magneto és X Professzor kapcsolatára, inkább előbbi bosszúhadjárata került előtérbe, míg utóbbi csak egy okostojás lett, aki mindenkit megtanít használni a képességeit (csak azt nem tudjuk, hogy ő hogyan ismerte meg a sajátját). A karakterek messze nem hasonlítanak a későbbi énjükre, de nem is ez a baj. A probléma az, hogy nem is mennek keresztül jelenetősebb változásokon, hogy a megismert szereplőket kapjuk a film végén. Vannak viszont elnagyolt képességekkel rendelkező mellékszereplők mindkét oldalon, akikről szintén nem tudjuk, hogy mi motiválja őket, hogy egyik vagy másik tábort erősítsék.

Látszik, hogy a színészek megpróbálták a legtöbbet kihozni a szerepeikből, de ezen a gyenge párbeszédek és erőtlen akciójelenetek nem sokat segítettek. Mondjuk utóbbiból nem sokat kapunk, a végén van csak egy kis mozgolódás, viszont a gyermeteg CGI még ezt is képes volt elrontani.

Ennek ellenére az X-Men: Az Elsők egy nézhető darab, csak nem szabad a trilógiához mérni. Bízzunk benne, hogy az alkotók csak a szoros határidő miatt készítettek ilyen felemás filmet a mítoszhoz, és a már beígért folytatsok erősebbek lesznek.

Linkin Park: Iridescent

Arcade Fire: Speaking In Tongues/Culture War

St Vincent: Kerosene (Big Black cover)

Austra: Woodstock

Bon Iver: I Can’t Make You Love Me (Bonnie Raitt cover)

Tom Vek: World Of Doubt

A You Are a Tourist, már a hivatalos megjelenése előtt is az év egyik legjobb dala volt,a helyzet viszont az,hogy a lemez igencsak csalóka. Ugyanis a Radiohead beütésű Home Is a Fire, az egyszerűen kellemes Codes and Keys, a kísérletezős Doors Unlocked and Open, a fáradt, de reményteljes Monday Morning, vagy a Portable Television mind bizakodásra adnak okot. Csakhogy többszöri hallgatásra jön az AHÁ- élmény”, mert az ember egyre jobban megismeri ezeket a dalokat, s velük együtt magát a lemezt, és egyszerűen rájön, hogy nincs is annyi rejtett tartalék a dalokban, mint amennyire elsőre tűnt.

A Codes and Keys-el csak annyi a probléma, mint az eddigiekkel: jó,jó, de nem az igazi. Az igazság az, hogy ennek az együttesnek egy igazán frankó producerre lenne szüksége, aki megmondja a tutit a srácoknak.  Mert hiába az évekig tartó kisérletezés, ha nem találják el a megfelelő hangot. Nagyon jó dalokat írnak, és nagyon jól is játszák, de sajnos- vagy kevésbé sajnos- ez a mai popvilágban kevés, ahhoz, hogy megalkossuk a monumentális, életünk nagy művét. Viszont próbálkozni lehet, előbb-utóbb biztos DCFC-nak is összejön, hiszen értik a dalogukat.

_bézsé_