A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

forrás: bookline.hu

Hollywoodi körökben régóta tartja magát a hiedelem, mely szerint nincs bájosabb és humorosabb az élőszereplős filmek beszélő állatainál; nagyot nem lehet bukni velük, hiszen a közönség nyilván imádja őket. Mint minden biztosnak tűnő recept esetében (lásd a „kutya + gyerek = siker” formulát), itt sem szerencsés, ha nagyon kilóg a lóláb, azaz már messziről látszik: a humanizált jószágok csak az ihlethiányt palástolandó kerültek bele a történetbe. Mindez akkor különösen kínos, ha közben – elvileg – éppen ők jelentenék a fő attrakciót, azt a plusz csavart, ami kiemelni hivatott a produkciót a többi vígjáték vagy gyerekfilm közül.

 forrás: mozinet.hu

Vondelpark: Camels

Belle & Sebastian: Come On Sister

Future Islands: Before The Bridge

Scum: Amber Hands

Tennis: Take Me Somewhere

Glasvegas: Shine Like Stars

Az alig egy hete piacra dobott Gold Cobra kicsit olyan, mintha az utolsó munkáik (Result May Vary, The Unquestionable Truth) csorbáit szeretnék kiköszörülni. Semmiféle egetverő változást nem fedezhet fel a hallgató a lemezen, ez egy szimpla Limp Bizkit dalcsokor mindenféle sallang nélkül, ami talán jobb is így, hiszen a korszellemhez történő idomulás vagy a slágerírás erőltetése valószínűsíthetően nem lett volna kifizetődő. Ráadásul, úgy tűnik, hogy a nosztalgia-hatásra is igyekeztek rágyúrni; ezt erősítik a jelenleg dívó zenei megoldásokon történő élcelődések is (pl. autotune), amik azért viccesek egy ideig. Mindettől függetlenül úgy tűnik, hogy jót tett nekik az elmúlt pár év pihenője, hiszen sikerült azért pár buli-pozitív nótát összehozniuk, Wes Borland exhibicionista  hajlamai kiélése mellett ötletesebben gitározik, a szövegek változatlanul infantilisek,  a borító ocsmány és Fred is ugyanolyan, mint régen volt. Habár nincs újabb Behind Blue Eyes, és próbálták minél komolytalanabbra venni a figurát, a korong lendületét nagyon megtöri a Loser-Autotunage kettőse, habár ezek hiányában sem hallanánk túl sok emlékezeteset az album második felében sem. Az elején azért az olyan dalok, mint a Bring It Back, Shark Attack vagy a Get A Life pumpálnak némi adrenalint az ember vérébe, ezek koncerteken is biztos kedvencek lesznek. Ezeken kívül a Walking Awayt tudnám kiemelni, amihez hasonlót szintén írtak már korábban (például Re-Arranged), ettől függetlenül a korong egyik leghangulatosabb darabja – mondjuk konkurencia nem nagyon akadt.