Több mint 35 évnyi koncertezéssel és stúdiómunkával a háta mögött az AC/DC vitathatatlanul a zenetörténet egyik legsikeresebb és legstabilabb rock-formációja.
Ez a könyv az ausztráliai kezdetektől a legutolsó turnéig kíséri végig a zenekar pályafutását és tartalmaz:
-több mint 400 képet, melyek a színpadon vagy a kulisszák mögött készültek a zenészekről, számlákat, posztereket, backstage-belépőket, lemezborítókat és promóciós dokumentumokat
-Philip Morris és Bob King fotóit, melyek a zenekar pályafutásának kezdetén készültek: Jenny Lens és Robert Francos képeit, melyek kis amerikai klubok színpadain örökítették meg a zenészeket, illetve Robert Ellis és Robert Alford felvételeit a színfalak mögötti világról
-a zenekar hiteles történetét és részletes diszkográfiát
-lemezkritikákat, melyeket a legkiválóbb hard rock és AC/DC-szakértők írtak - például Joe Bonomo, Anthony Bozza, Jen Jewel Brown, Daniel Bukszpan, Gary Graff, Martin Popoff, Sylvie Simmons és Bill Voccia
-valamint Jimmy Page, Billy F. Gibbons, Joe Perry, Steve Vai, Ace Frehley, Meat Loaf és Jack Johnson kommentárjait. A Def Leppard énekese, Joe Elliott egy esszével képviselteti magát e könyv lapjain.

forrás: bookline.hu

 A műfajok – különösen az egymástól igen távol állók – összeházasítását célul kitűző filmekkel kapcsolatban mindig nagyobbak az elvárások, ám a közönség reakcióját is nehezebb megjósolni. Mind pozitív, mind negatív példát találunk a filmtörténetben, még csak messzire sem kell visszamennünk az időben. A kívülálló /Outlander/ James Caviezel főszereplésével remekül vegyítette a viking-kori történelmi kalandfilmes és a sci-fi elemeket, míg a Burrowers: A felszín alatt bár jól indult, ötlettelen és bátortalan forgatókönyvvel, valamint gyenge kivitelezéssel próbálkozott keverni a western és a horrorfilmes kliséket. Jon Favreau, a Vasember-filmek rendezője a Scott Michel Rosenberg által jegyzett képregényhez nyúlt hozzá hasonló szándékkal, hogy egymásnak eressze a Vadnyugat kérges markú és szívű fiait, valamint az űrből érkezett lényeket.

A film produceri teendőit Ron Howard és Steven Spielberg látta el. Később csatlakozott a stábhoz Roberto Orci, aki rengeteg más mellett a Transformers első két részének (nem épp kiemelkedő) sztorijáért, valamint a Star Trek újragondolás, A sziget, a Mission: Impossible III  forgatókönyveiért felelt. Rendezőként és producerként Favreau a Vasember sikere kapcsán került a képbe.
A film felütése tökéletesen sikerült: a békés sivatagi tájat svenkelő kamerába berobbanó férfi emlékeit vesztve bámul bele a világba. Az amnéziás főhős, akivel karöltve a néző együtt deríti fel múltját, izgalmas kezdést ígér. Tapasztalhattuk ezt már korábban is a Bourne-rejtélyben vagy épp a Dark City-ben. Hősünk furcsa fém karkötőt fedez fel a csuklóján, ami gyanúsan bilincsre vagy korabeli nevén béklyóra emlékeztet: a törvénnyel szembeni ellenszegülésnek nehezen megszabadulható jelképére. Hasonló következtetésre jut az a három fejvadász is, akik balszerencséjükre emberünkbe botlanak. Ami ezután következik, az a westernfilmek klasszikus kliséiből lett összegyúrva, de olyan hangulatosan és a kivitelezésében is oly szórakoztatóan, hogy a néző élvezettel dől hátra. A főhős a közeli kisvárosban hamarosan sok mindenre szert tesz: a nevére, a Nőre, egy halom ellenségre, némi kalamajkára és egy barátságos cellára. A várost azonban hamarosan ostrom alá veszi valami földöntúli erő, ami egy csapásra háttérbe szorít minden egyéb konfliktust; az egymással szemben álló ifjak és öregek összefognak a közös ellenség ellen, és a (talán nem is annyira) kérges szívű, (ámde) kemény öklű Vadnyugat fiai (és leánya) kilovagolnak a naplementébe, hogy szétrúgjanak néhány csillagközi segget!

Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a Cowboyok és űrlények egyedül a forgatókönyvön vérzik el, de ott nagyon. Ha csak a sztorit vesszük figyelembe, meglepően középszerű az egész, amit a humor fájó hiánya csak tetéz.
Ennek ellenére a Dreamworks harmadik képregény adaptációja (A kárhozat útja és a Túl a sövényen után) ugyan nem váltja meg a világot, mégis – minden felsorolt hibája ellenére –  kellemes szórakozást nyújt. 

The Kooks Is It Me

Chiddy Bang: Mind Your Manners

Lenny Kravitz: Stand

Az I'm With You igazából nem hogy újjászületés nem lett, de még csak nem is változott sokkal többet a zenekar annál, mint amikor mondjuk a Californication után előálltak a kicsit hippis, melankolikus By The Wayjel. Úgy tűnik, olyan erős a rutin a zenekarban, hogy a Frusciante-tól eltérő kvalitásokkal rendelkező Klinghofferrel is tudják hozni azokat a funkrockos rádióslágereket, amiket a nagy többség elvár a zenekartól. A lemez első felében nem is nagyon történik semmi különös. A dallamvilág az unalomig ismert, Kiedis fejhangjáról nem is beszélve, és bár kiemelkedő darab itt nincs is, tulajdonképpen bármelyik mehetne kislemezre: a nyitó Monarchy Of Roses dance-funkja; a kongákkal finoman megtámogatott, de inkább csak a címében afrikai Ethiopia; vagy akár a Brendan's Death Song lassan kibontakozó, giccses balladája. Ez utóbbi volt amúgy az első dal, amit megírtak a lemezhez, közvetlenül annak a Brendan Mullennek a halála után, aki a kezdetektől támogatta a zenekart, betolta őket a Bad Brains elé játszani, és akivel közösen írták meg a zenekar tavaly megjelent biográfiáját (The Red Hot Chili Peppers: An Oral/Visual History). Volt tehát bőven olyan külső motiváció, ami nagy lökést adhatott volna a zenekarnak, amit feldolgozva valami megkapóval vagy meglepővel állhattak volna elő - ahogy első gitárosuk elvesztése után előre tudtak lépni.

Innentől már csak lassabb, középtempós dalok jönnek. A Police Station teljesen felesleges, közhelyes balladája például igazán elhagyható lett volna - főleg, hogy a zenekar egy szűk, 12 számos anyagot akart eredetileg kiadni, csak nem tudták eldönteni, hogy melyik legyen az a bizonyos 12 darab. A zongorával kísért Happiness Loves Company kicsi doo-wopot is bejátszó menetelése, vagy a Even You Brutus? zongorás funkja akár tekinthetőek újdonságnak is, de számomra úgy tűnik, hogy inkább a Frusciante hiánya okozta félelem vette rá ezekre a zenekart. Zárásként a megnyugtatóan lötyögő Meet Me At The Corner és a Dance, Dance, Dance emelkedett zárótánca azért helyreteszi a dolgokat - ezek ismét egész jó dalok. Egy huszonnyolc éves, sok mindent megélt zenekartól szerintem ez egy teljesen vállalható lemez tizediknek. A tényleges megújulás ugyan elmaradt, de gond vagy válság végülis nincsen. Aki eddig szerette, kitartott a zenekar mellett - és nincs túlzottan ráflesselve Frusciante-ra -, az tuti talál magának néhány kedves dalt az I'm With You-ról, aki meg eddig se szerette őket, az ezután sem fogja.