"Rómeó és Cipolla. Savonarola és Ványa bácsi. Szindbád és Miska főpincér.
Szóvillantó titán – találóan fogalmazta meg egy nyelvész professzor Latinovits Zoltán nevének anagrammájával, színészete lényegét. Naponta átlépi a jó és rossz határát, s néha tarka virágcsokorral a kezében érkezik meg onnan… Ki volt ez az ember, aki halála után negyedfél évtizeddel sem hagyja nyugton az utókorát?
Írt, játszott, rendezett, szavalt – mellesleg mérnöknek sem lett volna utolsó. Jövőt előlegező vátesz? A puha diktatúra feljelentettje? A filmezést utáló filmszínész? Teátrumokat elhagyó színészkirály? Szakírókat megszégyenítő verselemző? Fahangú sanzonénekes?
A szem- és fültanúk vallanak róla. Kor- és pályatársak, színészek, írók, rendezők, s olykor megvetett kritikusok szavaiból áll össze a kép. Ez a kötet is hosszú és kalandos utat tett meg, mire most az Olvasó kezéhez jutott."
(Kelecsényi László)

forrás: bookline.hu

Nicolas Winding Refn alighanem az első dán filmes, akinek sikerült elérnie, hogy a tengeren túlón is megőrizze egyediségét, tekintve, hogy honfitársa,Lars von Trier sosem ambicionálta a szélesebb tömegek érdeklődését. Elsőre Refnnek sem sikerült minden, a Fear X-et alig látta valaki, a Drive viszont úgy tarthat számot a multiplexek egyes termébe szóló beutalóra, hogy a művészi szándék is érintetlen marad. A film olyan simán és pontosan találja meg az utat a két közönség és a kétféle elvárás között, ahogy névtelen hőse száguld Los Angeles százezer utcáján keresztül.

Mindezért Refn mellett elsősorban Ryan Goslingnak mondhatunk köszönetet. Nélküle a film semmi lenne – nemcsak a hibátlan színészi játéka miatt, hanem mert ő ragaszkodott ahhoz, hogy a dán rendező vigye filmre a James Sallis 2005-ös regényéből készült forgatókönyvet. Fel sem tűnik, hogy a Drive Refn első, nem saját maga által írt filmje, hiszen számtalan alkotóelem köszön vissza korábbi munkáiból: a kommunikációképtelen, pszichopata főhős, aki egy ponton kitör, a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai zsánerfilmjeinek kultikus tisztelete és azok megidézése, vagy az értelmetlen és ultrabrutális erőszak minden előzmény nélküli ki-kirobbanása. Ehhez persze kell az is, hogy Refn a bűnügyi filmek világában érzi otthon magát, az ilyesmire pedig az amerikai filmgyártás is mindig vevő. A Drive története például egyáltalán nem különleges, sőt, nagyon is jól ismert panelekből áll. Refn azonban egyértelmű iróniával közelít ehhez a filmtípushoz és az hommage-ok rajongó alapállásához egyaránt, egyszerre vérkomolyan véve és jókedvűen kiröhögve a szabályokat és a kötelező jeleneteket. Az önreflexió még erőteljesebbé válik a főszereplő civil foglalkozását nézve (autós kaszkadőr), vagy az antagonista múltját megismerve – a nyolcvanas években producerként működő figura egyik monológja ráadásul az európai Refn amerikai pozíciójára is reflektál.

The Coral: 1000 Years

Janelle Monáe: Tightrope

Foals: Miami

Snow Patrol: Called Out In The Dark

Lady Gaga: Yoü And I

A Nike időszámításában elérkezett 2015, ugyanis az E-bayen piacra dobta Marty McFly híres önbefűzös cípőjét. Az ár egy kicsit borsos, de jó célt szolgál; a Michael J. Fox Alapítványt gyarapítják ezzel. 

A Cure idén csak a Bestival nevezetű fesztiválon lép fel Európában. S mivel ez az Egyesült Királyságban rendezik, túl sok esélyünk nincs megtekinteni, de érdekes, hogy egy monumentális 32 dalokos setlist-el készülnek. 

The Horrors november 20-án a Dürer Kert nagytermében. Jegyek a helyszínen kaphatók.